Elérkezett az utolsó nap, mely szerdára esett. 
Reggel mindenki kómás fejjel próbál beleférni bőröndjébe már reggeli előtt ami persze 8:00-kor van. Reggeli után kijelentettek egy találkozót az ún. "aulában" ami 10:00-kor volt. Ekkor mindenki megmutathatta, hogy milyen kis filmet vágtak össze, hogy érezték magukat a táborban. Rengetek vicces videó készült, rengeteget nevettünk.

Íme a mi kis videónk :)

Az emlékek feltörnek a mai napig, és mindenki legszívesebben eltöltene még egy-két hetet ezzel a társasággal, mind diák és mind tanári szempontból. Mi nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, és jövőre is megyünk!!! :)

A mai nap jól indult. 7:20-kor arra kelt a társaság, hogy az eddig kijárt cipőink melyeket hegymászásra használtunk, ŐSSZEFOGTAK ELLENÜNK!!! :O Egymásba karolva állták el a folyosón a járókelők útját, katasztrófa helyzetet felállítva. Végül a lázadókat levertük, és békében tértek vissza helyükre.

Reggelinél a kakaó hatására megbolondult a 12.D egy része. Valahogy úgy érezték, hogy az ittlévő tanári karra ráfér a borotválkozás. Sajnos illusztrálni nem tudjuk, de eltudják képzelni szerintem :)

A nap folyamán annyi ideig olvastunk és írtunk, hogy közben idepottyant nekünk egy kicsit sem nagy torta és 5 (ÖT!!!) pizza. Ennyit még egy helyen nem láttunk, nem hogy megenni azokat! 

A munka végeztével 5 perc pihi és jöhettek a "pihentető" feladatok, amik előhozták belőlünk az óvodás kisgyereket. Mindezek után a Csöndkorszak köszöntött be. Ebben az időszakban csak is az értelmet sugárzó fejek mulattattak minket.

A szükséges punnyadás után Varga tanár úr, illetve pár egyed a csürhéből megbolondult és egymás kócolásába kezdett. Az értelem sugárzott, Vivi mindenre (MINDENRE!) kapható volt, későbbiekben Nóurikánk és Móunikánk Samaraba váltott. 

Vacsora után sor került az esti mesére , igaz utána még órákig fent voltunk, mint általában. Megtartottuk a tájszólásos mesemondó versenyt, ahol drága, palócLődi remekül helyt állt, még ha el is vesztette a fonalát,de a végére megtalálta. Majd következett a várva várt karaoke est, amit hát nagyjából ugyebár nem nagyon sikerült befejezni.

A palóc kultúra sajátosságai közé tartoznak a dalok, mesék, mondák és a karikázó táncok ezek a nemzeti kultúra szerves részévé váltak. A dalok közül két népaltípust különböztetünk meg az új és a régi típust. Új típusnak számít a szövegeket variáló népdalokat, míg a régi típusút csak a régi családok, cselédek énekelték. A palóc falvakban sokáig keveredett egymással az egyházak tanítása ez által a nép szokásrendszerében testet öltött a világi hiedelemrendszer. A téli ünnepekhez tartozik a december 31-ei Luca nap, amely alatt a karácsonyi misén végigmérik a fehérnépet, hogy megtalálják a boszorkányokat. Karácsony előtt a legények kis harapnivaló ellenében mutatták be karácsonyi játékaikat. Mint minden népek nekik is megvoltak a saját babonáik.

A karácsonyi morzsát a földeken szétszórták a karácsonyfára pedig gyümölcsöket aggattak bőséges termés reményében. Fontosnak tartották, hogy újévkor az első látogató férfi legyen ezen kívül nem ettek szárnyast, mert attól tartottak, hogy elkaparja a család szerencséjét. Azonban lencsét fogyasztottak, mert azt a pénzel hozták összhangba. Náluk a farsang a lakodalom és a disznótor ünnepe volt. A tavasz a barkaszentelésről és a barkáról szól, miszerint ahány barka van a barkaágon annyi lúdja lesz a családnak. Május a szerelem ünnepe volt ugyanis elsején és pünkösd vasárnapján a legények májusfát állítottak a lányoknak. Pacalhonban jellemző volt a veteményesekbe szúrt zöld gally, amely a jobb termés érdekében volt ott. Pacalföldiek zöme katolikus volt és úgy tartották, hogy a templom magának az isteneknek a lakhelye és az ott lévő eszközök gyógyító hatásúak. Egyes területeken nagy szerepet játszott az állattartás és a földművelés.

Egyes községek lakossága erdei munkákkal, fakitermeléssel, erdei gyümölcsök, növények gyűjtögetésével, állattartással, erdei legeltetéssel és gyümölcstermesztéssel foglalkozott. Számos családnak nyújtott ez megélhetést. 

A palóc konyha sajátosságai

Ennek a tájnak is mint világszerte mindenhol táplálkozási képének kialakulásához számos tényező közrejátszik: természeti feltételek, táji adottságok, állat – és növény világ, terelés technikai foka és sok más fontos hozzávaló.

Ételeik

Kenyeret búza és rozsliszt keverékéből sütötték. Ezeket levesek sűrítésére is használták.

A leves is központi szerepet játszott ezen a tájon, habarással készítették leggyakrabban melyhez legtöbb alkalommal tejet vagy savót adtak, néha pedig tejfölt is használtak hozzá, mint például tejleves, kiszi vagy cibere, káposztás gombaleves.


A kásaféléknek és pépes ételeknek is jelentősége volt a palócok életében.
Ezen a vidéken hamarabb megjelent a krumpli ételként való felhasználása, mint az ország más tájain. Jellemző krumpliból készült ételek: bukta, ganca, zsámiska.

Fontos ízesítőik: pirított hagyma, tepertő alja, író, túró-tejföl, káposzta.
Szlovák hatásra terjedt el a sztrapacska (liszttel összekevert, nyers krumpliból főzött „galuska”). Ennek ízesítői a savanyú káposzta,  hagymás zsír, juhtúró.

Főtt krumplival összegyúrt lisztből készült a krumpli laska vagy krumpli lángos. A téli reggeleken is gyakran került az asztalra a héjában sült krumpli.

Hetente egyszer-kétszer főtt tészta volt a második fogás. Ezeket csíknak vagy kockának vágták fel, haluskának. Vajaljával, mákkal, túróval, krumplival, káposztával készítették.

Kemencében vagy sütőben sütött kelesztett tésztákat különböző töltelékekkel lepényformára vagy összetekerve készítették. Ilyen a krumplis túrós lepény vagy a túrós lepény.

Palóc egyik jellegzetességének tartják a morvánt, morványkalácsot, amely több ágból font töltelék nélküli kalács. Ezt lakodalomkor feldíszítették, így lett belőle örömkalács vagy menyasszonykalács.

Lakodalomra készült a ferentő csiga formára összetekert kalács is, amit sütés után forró cukros vízzel megöntöttek, mézzel, mákkal meghintve fogyasztottak.
Nagypénteken vagy karácsonykor kis rudacskákba sodorva, kenyér vagy kalácstésztából készített guba, melyet mákkal ízesítették.
Rétest kisebb ünnepekre vagy vasárnapra sütöttek.

Farsangkor zsírban sütött tésztát (herőcét) és a pampuskát (fánkot) készítettek.

Mint minden népcsoport életében így a palóc népében is szerepet játszott az öltözködés, amely megmutatta a viselője korát, társadalmi helyzetét és persze nemét is. 1850-es években az általános öltözet a férfiaknál a posztóból készült szűr, báránybőrből előállított kucsma, valamint rövid derekú keresztöltéssel kivarrt vászon ing, amihez hosszú szűk gatya társult bocskorral. A módosabb gazdák ruhatárába a suba is megtalálható volt. 1890-es évekre ezeket felváltotta a bricsosznadrág és a városias formájú ing ez által a korábbi viseletek teljesen eltűntek.

A női ruházkodás a rövidszoknyás viselethez volt sorolható. Ruháikat kendervászonból készítették. Hétköznapokon pendelyt, kötényt, fél inget és fölé nyakbavaló kendőt kötöttek amelyet klott, kasmír, élénk színű, rojtos szélű selyem képezte. Hajukat koruknak megfelelően kötötték fel, és díszítették. Amíg lány korban a főkötőket gyönggyel, csipkével, szalaggal, és hímzéssel ékesítették, addig az idősebbeknél a selyemkendő ezekben hiányt szenvedett. Így az élénk színek is egyre tompábbak lettek. 40-50 éves korban már csak egyszerű hátrakötő volt. Ez a különbség az alsószoknya számában is megmutatkozott. Egy nagyobb lány 12-15 alsó szoknyát vett föl, de ahogy idősödött ez a szám is fogyásnak indult. Azonban ezeket nem lehet általánosítani, mivel ahány nemzettség annyi féle szokás létezik. Így, palóc földön belül is számos viseleti csoport fordul elő. Habár mindegyik alapja hasonló volt, felfedezhető benne a változatosság, különbség is.

A nőknél megmutatkozott haj viseletükben, szoknyájuk számában és díszében, kendőik megkötési módjában.

Férfiaknál kevesebb eltérés mutatkozik meg. A bujáki viselet a legszembetűnőbb, jellegzetessége a kurta szoknya, ami valamivel térd fölé ért. Ezekből valamikor 10-15-öt is felvettek. Ingükre fehér, lyukas hímzéses, erősen keményített vállkendőt borítottak. Nyakukat többszörös gyöngysor fedte.

A palóc házakban több táji, etnikai jellemző megtalálható, ezek a házak nagy rokonságot mutatnak a szláv népcsoport házaival. A 19. század második harmadától elterjedtek a kőoszlopos tornácok és a kürtővel, füstelvezető szerkezettel rendelkező kemencék, majd ezeket felváltották a búbos kemencék.

A parasztházak jellemzően lakószobából, pitvarból és kamrából álltak. A ház első részét idővel tiszta szobává alakították, ahol a vendégeket szállásolták. Az akkori komora, komra átalakult második szobává. Ez volt a palócok legfőbb tartózkodási helye. Itt étkeztek, pihentek és aludtak.

A bútorok közül a legjellemzőbbek, az ülő- és tároló alkalmatosságok. Ilyen volt a lóca és vízesszék. Jellegzetesek voltak még a rózsás, tornyos ágyak, faragott szekrények, festett ládák. A szobák falán megtalálhatóak az ún. cifratányérok.

Az udvar legjelentősebb építménye a csűr és a pajta volt. 

A palóc népcsoport eredetére három lehetséges variáció van.

Az első lehetőség, hogy a palócok a kabarok utódai. A kabar vezérek többségének területe északon volt található.  A palócok ősei a honfoglalás során telepedtek meg a Kárpát-medencében. Palócföld területén azonban nem találhatóak meg a kabar nemzetségek. Ezzel ellentétben a megtalálhatóak a Bodrogközben, a Csallóközben, Fejér megyében és a Baranya körzeteiben.

A második lehetőség, hogy ez a népcsoport polovec-kun eredetű. Ez az álláspont szerint a honfoglalás után 200-300 évvel, de a tatárjárás előtt érkeztek a Kárpát-medencébe 1100-1200 körül. A fogságba került kunok a nyugati, északi várispánságok és egyházi központok uradalmaiba kerültek. Így csak kisebb, elszigetelt területekről lehet beszélni, ahol a 13. században polovec-kunok élhettek.

A harmadik lehetőség pedig, hogy a palócok az avarok, székelyek, kazárok leszármazottai.

A néprajzi irodalomban alakult ki a „Palócföld”, mint fiktív fogalom. Ez a terület Nógrád, Hont, Heves, Borsod és Gömör megyéket foglalja magába. A nyelvi, település- és társadalomtörténeti vizsgálat azt mutatja, hogy a palóc jelenség sokkal szélesebb körben terjedt el. Ennek ellenére a palócság szűkebb területen él, mint azt eddig gondolták. A palócföld helyett sokkal helyesebb megnevezés a Felföld. Ez az Északi-kárpátokat, és a Magyar-középhegység területét foglalja magába. Ennek ellenére számos más vélemény is megfogalmazódott az évek során.

A palóc népcsoportot Mikszáth Kálmán hozta be a köztudatban a 19. században. A „Jó palócok” c. műve hatására Hont és Bars megyét is palóc területek közé kezdték sorolni.

Múlt századi vélemények a Mátra vidéke tekinthető a palócok központjának, viszont kb. meglehet határozni, hogy melyik területeken élnek. Nyugati Palócoknak az Ipoly, Karancs és Felső- Zagyva területét jelenti. Közép palócnak a Mátra mögötti terület, Kelet palócnak pedig a Medves és a Tarna keleti fele tekinthető.

A palóc rajzásnak köszönhetően Dél- Alföldön is vannak településeik.
A nyelvjárásokban a rövid magánhangzók meghatározzák ez azonban a hosszúak rovására történik. Ezt a jelenséget az „i” betű használatában vehetjük észre. Ajakkerekítés nélkül beszélnek, ennek oka a középkorra vezethető vissza.
Gyakran alkalmazzák 1 hang megkettőzését is azonban a rövidülések ritkábbak. Kiejtésüket az jellemzi, hogy a szóvégi ragokat elhagyják.
Beszédükben az eszköz- és társhatározó –val, -vel ragja nem alkalmas hasonulásra.
A múlt idő jele a palócoknál is „t”. Magyarország északi részén a legmeghatározóbb az „e” nyelvjárás. A palócok jellegzetességei közé tartozik, hogy zárt ë-t használnak a szó végén. 

Somoskőújfalu először 1455-ben jelent meg írott forrásokban. Akkor még csak Somoskő várának tartozéka, „Újfalu” néven jelent meg, és Szécsényi László tartozéka volt. Későbbiekben a Losonczy- és az Országh család nyerte meg a területet, 1548-ban viszont már csak a Losonczy családé volt. Ilyenkor már „Somos újfalu” néven futott a falu. 1598-ban Forgách Zsigmond, új földesúr kezébe kerül a község. Mindez idők alatt nem csak a tulajdonosok neve és száma változik, hanem a falu lakosainak száma is. 1715-ben 10, öt évvel később már 16 magyar háztartást számoltak össze. Az említettek szerint, a 18., majd a 19. században is gyakran tulajdonost cserél a község. A 18. század elején a Rádayak, majd Péterffy János báró lesz a helyiek „főnöke”. Házasság által a 19. század elején már a Stahremberg-családé lesz a falu egyik része, míg a másik fele a Radvánszky család tulajdona.

A községet tűzvész sújtotta 1833-ban, melyben 64 ház odaveszett, és az akkori plébánia teljesen megsemmisült. A templom a 18. század közepén épült, és 1898-ban állították helyre. Krepuska Géza egyetemi tanár vette meg a 2170 holdnyi méretű területet 1905-ben, viszont a Radvánszky-család kúriája a másik birtokos, Sztojkovics Emilné tulajdona lett. 1884-ben egy „cikk” jelent meg melyet Pesty Frigyes írt, hogy a „nyesés láp” területén kőszén és kavicsbánya található. 1906-ban a falu megkapta a Somoskőújfalu nevet, melyet a mai napig őriz. 

1920-ban aláírt trianoni békeszerződés a falu és Somoskő is Csehszlovákiához ítéltetett. Több éves ülésezés utána azonban ezt a két községet sikeresen visszacsatolták Magyarországhoz. 1999-ben a Somosi Kultúráért Egyesület és a Somoskő Váralja Egyesület összefogván eldöntötték, hogy 1924. február 15-ét ünnepnappá teszik és elnevezik a „Hazatérés napjának”. Ennek emlékére 2005. szeptember 4-én felavatták a faluközpontban a Hazatérés Kútját.

Somoskőújfalut 1977-ben Salgótarjánhoz csatolták. Ennek hatására a somosiak elégedetlensége folyamatosan fokozódott mindaddig, míg az utolsó csepp bele nem került abba a bizonyos pohárba – az iskolák bezárásával az emberek egy mozgalmat indítva önállóságra törekedtek. 2004. szeptember 4-én egy népszavazáson 62%-os részvételen a lakosok 80%-a az elcsatolódás mellett döntöttek. Ennek hatására 2006. október 1-jétől ismét önálló község lett Somoskőújfalu egy új önkormányzat kialakulásával.